Becsengettek, kezdődik a magyaróra! Osztály vigyázz! Hetes jelent! Egy szót se többet! Sietnünk kell, szorít a mértani pontosságra szabdalt idő és a kerettanterv!

Szédületes gyorsasággal vágunk bele a Lázár Ervin összes művét magába foglaló tanórába, miközben hadarásba fulladt adatokkal bombáz minket az osztályterem koronás fője, a régimódi tanár úr, azaz Kőműves Csaba Bence.

Meddig tartható vajon a pedagógiailag megkérdőjelezhető helyzet? Egy teljes életmű bemutatásának helyes artikulációja volna ez? Aki kicsit is együtt érez a megszeppent tanulókkal, tudja a helyes választ.

Maróthy Anna Zorka pedagógiai revízióját egy meg-megcsukló, poros rádión keresztül indítja útjára (Mezei Gresák Lea technikai gondviselésének köszönhetően). A gép eleinte csendben rezonál a sötétben megbújó kétségekre, majd hangos tiltakozásával mintegy varázsütésre mesélővé változtatja a vaskalapos pedagógust.

E delejes lázálom hatására Kőműves különböző tantermi tárgyak, illetve néhány báb segítségével megtestesíti és szóhoz juttatja Lázár kevésbé ismert meséit. Találkozhatunk a ritkafajta bérházi kéklóval, a közveszélyes, televíziót talicskává operáló Stróf mesterrel, és arra is választ kaphatunk, Summi Samminak miért vizes a lába.

Egy háromlépcsős gondolat- és játékkísérlet veszi kezdetét. Mindegyik szakasz gondosan formálja bennünk a kérdést: Mikor vált tőlünk ennyire távolivá az irodalom? Hol fosztottuk meg közösségépítő szerepétől? Miért nem lehet a művészettel egy nyelven beszélni?

Maróthy Anna Zorka rendezése nem mutogat ujjal, bűnbakok helyett megoldást keres, amely a csengő újbóli megszólalásával egy másodpercre elveszni látszik. Mintha minden eddigi igyekezetünk dugába dőlne, ám a tantermi varázslat ott kezdődik, ahol a frontális keretek véget érnek. Mert mi másnak neveznénk a sötét színpadra felsereglő, a mesélő köré telepedő gyereksereget, amelyik néma csendben várja a színész kezében lapuló mese végét, ha nem varázslatnak?

(Szabadkai Gyermekszínház, Lázárervinösszes, 2026.05.16.)