A gyerekkori barátságok különös dolgok. Sokszor egyetlen közös játékból, egy félmondatból, vagy egy titkos, de közös képzeletvilágból születnek. Ezeknél a kötelékeknél nem számít, vagy inkább nem kéne számítania annak, hogy ki milyen körülmények közül jött, ahogy annak sem, hogy honnan származnak a szülei és ő maga. Történjen ez akárhol, legyél bár tősgyökeres helybéli vagy oda költözött új lakó.

A gyerekeknél a kirekesztés nem természetes állapot: ők még képesek egymást tisztán, emberként látni előítéletek nélkül. A felnőttek félelmeit, előítéleteit és gyűlöletét lassan veszik csak fel. A társadalom pedig észrevétlenül falakat húz a gyerekek köré.

Fabrice Melquiot szövege nyomán igyekszik ezeket a kérdéseket boncolgatni A szétválaszthatók című előadás, amelyet Maya Fanke rendezett Szekszárdon a Magyarországi Német Színházban. A történet Romain, a francia fiú és Sabah, az arab lány életét követi nyomon, akik egy panelházban laknak, majd miután felfedezték, hogy rendelkeznek közös érdeklődési területtel, barátok lesznek. Szüleik ezt nem nézik jó szemmel, különösen Romain szülei nem. A gyűlölet a két család között tettlegességbe torkollik.

A színpadkép egyszerű, a háttérben egy szalagfüggöny jelképezte az erdőt, előtte helyezkedett el két kisebb emelvényen a két szereplő szobája egy-egy fontos kellékkel, mint amilyen a hintaló vagy a tollak.

 A két gyermekszerepet Horgász Dezső és Sipos Eszter formálja meg. Mindketten egyszerre játsszák a gyerekeket, illetve azok szüleit, de a narrátor szerepét is magukra öltik. Felettébb erős érzelmek mutatkoznak a játékuk során. Egyik pillanatban még minden jó és szép, a következőben egy éles váltással már másik szereplőként szólalnak meg, egy teljesen másik érzelemmel. Komoly színészi teljesítménynek érzem, hogy szinte gombnyomásra képesek működtetni az érzelmeiket.

Egy újabb erős téma: hol felzaklatott az, amit a színpadon láttam, majd nyomasztott, bevont és kilökött egyszerre. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a két főszereplőt, Sabahot és Romain-t a gyermekkori jelenetekben bábok jelenítik meg. A történet elején mindketten még nyolc-kilenc éves gyerekek, akik saját fantáziavilágukban élnek: indiánnak, lovas hősnek képzelik magukat, és a világot játékosan, meseszerűen szemlélik. A bábszínházi eszközrendszer a gyermeki nézőpontot erősen hangsúlyozhatná.

Hasznosnak gondolom ugyanakkor, hogy az előadás után színházpedagógiai foglalkozást tartanak a szereplők, akik a nézőkkel közösen dolgozzák fel a színpadon látottakat. Szükség van arra, hogy elfogadásra ösztönözzük, tanítsuk a gyerekeket közösen, minél több alkalommal.

(A szétválaszthatók, Magyarországi Német Színház, Szekszárd, 2026. 05. 22.)