A mai rohanó világban felnövő gyermek számára vajon még érdekfeszítő lehet egy népmesén alapuló színdarab? Mire volna szükség ahhoz, hogy lekössük a figyelmüket?

Meg kell találnunk a korosztálynak megfelelő ingerküszöböt, eszközöket és mesélési formát. Vegyünk hozzá néhány kesztyűbábot, dalokat, túlzó színészi játékot és meg is kapjuk a Markó Róbert által színpadra írt és rendezett Szélkötő Kalamona című előadást.

A rendező hasonló színpadképpel dolgozott, mint a pécsi A kőszív esetében. Itt is egy színpadelem volt hangsúlyos, ami több helyszínként szolgált: ház, palota, erdő, keresztút vagy éppen az ördögök futópályája. A színészek játéka pedig feltöltötte a teret élettel.

Czéh Dániel a narrátor szerepében végig kapcsolatot teremtett velünk, nézőkkel, ám folyamatosan megőrizte a negyedik fal határvonalát. Gidófalvi Imola, Szakács Nadin elbűvölően bájosak voltak, ahogyan Inoka Péterrel és Zöldi Ákossal együtt remek összhangban tartották az előadás menetét. A vicceket szépen építették fel, a gyerekek szinte végig nevették a negyvenperces játékidőt. A kesztyűbábjaikat rutinosan mozgatták, olykor-olykor még meg is ijesztve, de inkább fellelkesítve a fiatal közönséget. Legfőképp a két főhősünk, Rontó, a szegényember legkisebb fia, és társa, a malacból lett táltos paripa.

A történetről, hogy sértettségből elkötik a szelet, ami csekély terméshez és éhínséghez vezet, eszembe jutott egy másik népmese. Az, amelyiknél a király megkérdezi, hogy a gyermekei mennyire szeretik őt, és a legkisebb lánya azt mondja, hogy annyira, mint az emberek a sót. Erre az apja száműzi. Mindkettő mese esetében csak akkor jönnek rá az emberek, hogy mennyire is fontos a szél, illetve a só, amikor azok eltűnnek az életükből.

A Szélkötő Kalamona rávilágít arra, hogy értékeinket, a körülöttünk lévőket nem mindig értékeljük eléggé, csak miután már túl késő. A tanulság: figyeljünk jobban egymásra és találkozzunk minél többet azokkal, akiket szeretünk.

(Szélkötő Kalamona, Kabóca Bábszínház, Veszprém, 2026. 05. 23.)